Larzen beszámolója 2004

A BHTCS a pontőr szemszögéből

Tavalyhoz képest hidegebbnek ígérkezett az idő, -10 fok körüli időt jósoltak. Sopánkát nagyon rég nem láttam, külön öröm volt vele találkozni. Mivel Kutya-hegyre is ki kellett menni, nem időztem sokat.

Szerencsére nem volt jég. Tavaly elég kemény volt a sárgán kimenni Nagykovácsiból. A K+ elágazásnál leraktam a hátizsákot egy közeli fára. Sportember vagyok, de azért nem viszem fel a teletömött 70 literes Milot a Kutya-hegyre, hogy aztán meg lehozzam onnan. Reméltem, hogy vadász/erdész/túrász komák nem nézegetnek bele. Biztonság kedvéért a szolgáltatás csokikat vittem magammal, csak a tárcámat hagytam a hátizsákban. 🙂 Majdnem kipörgött a lábam felfele olyan könnyű volt a zsák nélkül. 🙂 A magassági pontot megtaláltam, de jól eltököltem a felállításával, úgyhogy 25 percig tartott a kitérő. Az indulás után 1 óra 45 perccel értem ki a Meszes-hegyre.

Még csak félig állt a sátor, amikor Trilával az élen megjött a had. Nem sokkal később Újfiú is odaért, aztán sorban a többiek… Kilencre lettem csak teljesen kész a sátorral. Időszerű is volt, mert már kezdtem fázni. Bevackoltam magam: két hálózsák, két nadrág, jéger, pulóverek, kabáton, sál, sapka, alám matrac és polifoam. Bezippzáraztam az ajtót, megettem a szendvicsemet és lefeküdtem aludni. Az éj eleji nagy roham után már ritkásabban jöttek az emberek. Többször aludtam keveset, általában már a lépések hangjára felébredtem. Próbáltam nem nagyon váratni őket a hidegben, de én sem nagyon mutattam meg magam, a jobb alkaromat leszámítva. 11 körül már megjött macsa, akinek ez volt az utsó pontja… hát apám… ez nem semmi. Ilyen terepen sötétben futkosni… ehh.. kemény…

Éjfél után már tényleg nem volt nagy forgalom: egy-egy ember között egy órát is aludtam, majd négykor elment az utolsó túrázó is, én meg elaludtam. Hatkor arra keltem fel, hogy elfeküdtem a vállam. 🙂 Látva az idő állását, gyors ütemben próbáltam a pontot lebontani, bár ez nem volt túl egyszerű, mert gyorsan elgémberedtek az ujjaim kesztyű nélkül. Kutya hideg volt.

Visszafele újra kitérő a Kutya-hegyre. Itt már világos volt, de most sem vittem a Milót, pedig nem nagyon tudtam álcázni… A ponton kihelyezett bringás villogó még mindig működött, 100 résztvevő közül senki nem gondolta, hogy hazaviszi emléknek. Hasonlóképp a bélyegző és a párna is ott volt. Kár, hogy nem ez az általános (mármint nem a túrázók között, hanem általában).

A célban már csak Sopánka és Ebola volt, aki pontőrtársát várta a Nagy-Kopaszról. Amíg maradtam, nem is érkezett meg. Kiváncsi vagyok, mi lett vele?

Köszönöm Rohamcsigának és Pavinak a plusz hálózsákot és a termoszt. Így egész kellemesen bírtam az éjszakát, szinte alig fáztam. Na meg persze a magashegyi RP sátor is sokat segített, amin aztán abszolút nem fújt át a szél. Odabent olyan meleg volt, hogy alig látszott a leheletem.

Sopánka! Nem kaptam meg az emléklapot! És ha maradt egy nevezési lapot is szeretnék kérni. A pontőrök nevének és elérhetőségének a feltüntetése a nevlapon nagyon jó ötlet volt! Szerencsére senkinek nem kellett igénybe vennie – legalábbis az én pontommal kapcsolatban nem.