Kekdroid beszámolója 2007

A Budai-hegység távoli csúcsai, avagy hosszú éjszaka az ismeretlen hegyek között
Már tavaly kinéztem magamnak ezt a túrát, de mostanra sikerült úgy történnie a dolgoknak, hogy el is tudtam rá jönni. Nem kissé aggódtam pedig előtte, hiszen szinte teljesen ismeretlenek számomra az érintedő hegycsúcsok, kivéve a Nagy-Szénást, amelyre már volt szerencsém túrát tenni.

Este háromnegyed hét után sikerült neveznem a római katolikus plébánián Nagykovácsiban, a nevezési lapomra pedig 7 órás rajtidő került – össze kellett rakni a felszerelést (felvenni a láthatósági mellényt) és végül pontban hét órakor rajtoltam. Ismerős úton, elég nagy tempóban (magamhoz képest) siettem fel a Nagy-Szénásra, ahol barátságos pontőr várt (ez minden hegyre jellemző volt) és egy darab tejkaramella, valamint a kilátás a környező falvak fényeire. A következő hegycsúcs a Kutya-hegy volt, egyszerűen fel lehet rá sétálni, főleg, ha jó sokan vannak már a ponton.

A Meszes-hegy volt a legnyugatabbra fekvő hegycsúcs, ettől külön féltem, hogy nehéz lehet megtalálni. Az is volt. Csatlakoztam ugyan két túrázóhoz és együttes erővel el is jutottunk a sárga jelzésen valahová messzire, ahonnan, meglátva a ponton lévő fényeket, gyakorlatilag egyenesen áttörtünk egy kis ösvényt – vadcsapást? – követve a Mária-völgybe, onnan pedig fel a hegyre. Vissza már a “rendes” úton bandukoltunk, majd a sárga útról ott, ahol alkalmasnak éreztük, elindultunk egy valamilyen földúton, a Nagy-Kopaszt megcélozva. A hegyoldalban már lehetett lámpa nélkül haladni, köszönhetően a tiszta égnek és a majdnem teliholdnak. Felérve a kilátóhoz elváltam útitársaimtól, akik hosszabb pihenőt iktattak be.
Innen egyedül még minden probléma nélkül jutottam le ahhoz az elágazáshoz, ahol a piros háromszög jelzést elhagyva, a Szarvas-árok mentén többedmagammal (utólag is köszönet a navigációs segítségért) elértem egy vadkerítést, melynek mentén el lehet jutni a Fekete-hegynek elnevezett pontra. Elméletben. A gyakorlati megvalósítása a tervnek sikerült ugyan, de szinte 0% az esély arra, hogy azt az utat valaha is újra kipróbálom. Meredek lejtő, majd még meredekebb emelkedő, a sáron-füvön-egyéb növényzeten elcsúszik az ember, a láb beakad… azért valahogyan csak felértem, ahol követve a fényeket (és az emelkedőt), meglett a pont és egy marék finom gumicukor.

Innen az egyszerűbb úton történt a lejutás, majd a piros háromszög – piros sáv – piros kereszt jelzéseken lesétáltam Remeteszőlősre, majd a Remete-szurdok bejáratától a “majdnem magashegységi” terepen fel a Hosszú-erdő-hegyre. Ezt a majdnem magashegységit érdemes komolyan venni, nem volt egyszerű út (nappal lehet, hogy nem mernék elindulni) – viszont a jutalomként kapott feldíszített fa látványa és rajta a szaloncukor (és nem mellesleg a kilátás) kárpótolt a nehézségekért.

Ugyanitt lementem és rögtön fel is a Remete-hegyre, ahol a pont szinte az út közepén állt, eltéveszthetetlenül. A Kálvária-dombra megint csapatban mentünk fel, itt is szép kilátás, majd, mivel az időm vészesen fogyott, nekivágtam a hátralévő szakasznak a Zsíros-hegy felé.

Az út innen egyszerű volt, gyors pecsételés a hegyen, megint gyönyörködés a kilátásban, majd bezsebelve egy “kukások gyöngye”, vagy valami hasonló humoros megjegyzést, séta le Nagykovácsiba. A célban gratuláció, sok finomság – ezt kihagytam, érthetetlen módon nem volt étvágyam :(, majd busz – villamos – metró -vonat haza.
A rendezés megérdemel minden dicséretet, kedves pontőrök és rendezők; majdnem minden hegyen kaptunk valami apróságot (tudom, nem az ellátás miatt kell menni túrázni, de nekem pusztán a gesztus is nagyon sokat jelent); valamint követhető, jó jelzések fel a Hosszú-erdő-tető gerincén. A mázli-faktor része a tiszta, holdfényes éjszaka és számomra az, hogy a térképen kritikusnak tartott szakaszoknál mindig volt legalább egy fénypont, amit követni lehetett.
Jövőre remélem újra lesz BHTCS és remélem újra talpalhatok az éjszakában a már nem is olyan ismeretlen hegyek között.