Elek Laci beszámolója 2008

Félelmetesen hangzik, pedig nem az. Egyszerű a feladat: 9+1 hegycsúcsot kell megmászni 11 óra alatt. A sötét és a tél nem sokat nehezít, hiszen mindkettőhöz könnyű hozzászokni. Nem kell hozzá semmi, még különleges felkészülés sem. Viszont megismételhetetlen, különleges élményeket nyújt. Próbáld elképzelni milyen lehet a szépsége, varázsa, öröme! Az igazi BHTCS életérzés.

A 63-as buszon több gyanús alak ül: vastagon öltözve, bakancsban, kamásliban. Furcsán szikráznak a szemeik. Egymásra néznek, de nem szólnak. “Biztos ő is a BHTCS-re megy. Hova máshova.” Gondolja egyik is, másik is. Nagykovácsi plébániájára alig lehet bejutni, nagy benn a készülődés. A főszervező ül segédjeivel a nevezési asztal mellett. A teremben mindenki készülődik. Ismeretlen és ismerős arcok tömkelege. Fura sokadalom. Nagykabátok, kamáslik, bakancsok, térképek, fejlámpák, kézi reflektorok, termoszok. Utolsó simítások, taktika megbeszélések, köszöngetések, tréfálkozások. Van ott fiatal és van néhány nagymama (!) is. Végre talál magának társakat, hogy ne egyedül vágjon neki az útnak. A két lány ismeri már régről. Úgy-ahogy. Egy ilyen éjszaka alatt igazából megtudhatja kik is ők.

Végre sikerül elindulni. Az első bizonytalan lépések a havon. Kell a zseblámpa, vagy hozzá tud szokni a szemünk a sötéthez? Hozzászokik. Négy ember menetel az erdő felé. Nehezen indul a túra, mert még nincsenek összeszokva. Ki gyorsabban, ki lassabban menne. Ki énekelne, ki hallgatna. Mire elérik az első csúcsot a csapat már tényleg csapat.

Tizenegy óra alatt kell kb. harmincöt kilómétert legyalogolni. Nem kell úgy rohanni, csak menni, menni.

Van idő megcsodálni az éjszakai havas erdőt, a messzi fényeket, a letaposott havat, a fura fénycsóvákat a szomszéd hegyről, a csend hangját, a szél fújását, a fák nyekergését.

Aztán csak menni és menni.

Változatos az út. Egyszer keményre taposott kényelmes az út, máskor a szűz havat fel kell törniük. Máskor pedig nem marad más mint bukdácsolni egyik árokból a másikba, mint a részegek. Van, hol felfelé kell gyalogolni, másutt lefelé. Sziklák között csúszkálnak le a szakadékba, vagy inkább kerülnek egy kicsit a biztos út érdekében. (Ami, mint kiderül, éjjel nem is olyan biztos.) Az éjszakában még egy kanyar is teljesen más színezetet kaphat, mint nappal.

Egy valami közös mindenütt: menni, de menni kell.

Soha sincsenek egyedül. Sok más csoport is járja a hegyeket. Már messziről látszanak a fényeik. Mint lelkes törpék jönnek sorban imbolygó fényeikkel. Látszik, amint a szemközti hegyoldalon eltévedtek páran. Majd hátulról három fényszórójával legyalulja őket egy “gyorsvonat csoport”. Röpül a hó szerteszét. Egyszer lehagyják őket, majd két csúcs múlva újra összetalálkoznak. Van, hogy kilómétereken át összefonódva kirándul több csoport is.

Azért hogy a kilóméterek végre elfogyjanak, menni, mindig menni kell.

Nem cél a másikat legyőzni. Egyetlen célja mindenkinek saját gyengeségeit leküzdeni. A másik segítő barát. Kedvesen köszönt mindenki mindenkit. Pedig talán sosem látták egymást, és nem is fogják. Felejthetetlenek a közös térképnézegetések és kupaktanácsok. Legyen bár ismeretlen, aki mellettük van, akkor is, mivel egy cipőben járnak, meg-megered a beszélgetés… Itt mindenki győztes (akinek sikerül teljesíteni tíz óra alatt).

Menni, mindig csak menni.

Egymás után elérik a szebbnél szebb csúcsokat. Bár köd van. A Meszes-hegy keresztje állja a fagyos szelet. A Nagy-Kopasz új kilátóját teli fújta a szél hóval. A meglepetés csúcson sült gesztenye fogadta őket. Az eldugott Fekete-hegyen finom süti és igazi dakota vers táplálta a testet és a lelket. Az Ilona-lak mint egy mézeskalácsház várta az arra járókat; meleggel, teával, pár szóval. A szurdok oldalában macskaszemek segítették az utat. Minden csúcs egy meglepetés. Kivel lehet ott találkozni, és milyen meglepetés várja az éjszakai vándorokat.

Csúcstól csúcsig menni kell, menni kell.

Van ám idő bőven. A hosszú biztos szakaszokon beszélgetnek. Bármiről. Mindenről. És ez a BHTCS lényegéhez tartozik. Egy éjjelen át közösen sétálni másokkal. “Jobb híján” lehet beszélgetni. Az időjárásról, az ismerősökről, barátságról, életről, s annak értelméről.

Így érdemes menni, menni.

S mi van akkor, ha eltévednek? Ha minden jó tanács ellenére a rossz utat választják? Ha akaratlanul kétszer megkerülik a Fekete-hegyet? (Miután már megmászták.) Mit lehet tenni, ha kezd reménytelenné válni a helyzet? Mikor már átázott a cipő, elfogyott a meleg tea? Mikor már azt sem tudják biztosan, hogy hol vannak, és senki nem jár arra?

Ilyenkor meg állhatnak bekapni egy falatot, egy kis csokit. Eltelik pár perc mire felfogják a helyzet súlyosságát. Majd elkezdenek nevetni, s új erővel, vidáman elindulnak haza. Igaz, hogy ez egy teljesítmény túra; akkor az igazi, ha sikerül teljesíteni. De ha nem sikerül, akkor sincs semmi! Együtt kirándultak a hegyekben egy téli éjjelen. Egyikük sem fogja elfelejteni. Nincs mindig alkalom ennyi havat látni, ennyit beszélgetni, ennyi mindennek örülni. A célban a jó meleg étel felteszi a koronát. Bármi is történt, hiába nem jártak mindenütt, de megérte

menni, egyfolytában menni.

Búcsúzáskor fájó háttal, lábbal, vádlival, talppal, vizes cipővel, pulóverrel lassan-lassan csoszogva megegyeztek, hogy jövőre ugyan itt, ezt nem szabad kihagyni.