Piedcat beszámolója 2008

2005-ben ez a túra volt az első éjszakaim. Jó visszaemlékezni rá, csak egy dolog hiányzott akkor: a hó. Hát most itt van. Így lett igazán extrém ez a kis séta. Hárman vágunk neki: qvic, Tamás, jómagam. Hatra érünk ki a Nagykovácsi plébániára, bőven van időnk felkészülni. Megnézem a meglepetés csúcsot, elsőre még a nevét sem tudom kimondani, nemhogy betájolni merre van. Kint repkednek a mínuszok, jól felöltözünk, aztán fél hét előtt pár perccel már az ajtóban toporgok, induljunk már!

Nagy-szénás: Idén is ezzel kezdünk. Könnyen begyűjthető kis hegyecske, csak azt felejtem mindig el, hogy milyen hosszú, meredek emelkedő vezet hozzá, és a tetőn olyan orkán erejű szél fúj, hogy a levegő belefagy az orromba. Először használom a téli kabátom kapucniját, most jól jön.

Meszes-hegy: Jó messze van. Előtte még Kutya-hegyet is megmásszuk, ezúttal itt nincs pont. A túrán javarészt én navigálok az új gps-szel, így egyszerű a tájékozódás. Ezen a hegyen is erős a szél, nem maradunk sokáig, csak begyűjtjük a pecsétet.

Ilona-lak: A kalandok csak most kezdődnek. A két hegy között nincs út, csak irányba lehet közlekedni. Egy szakadék fogad minket, amit balról kerülünk, és nagyon lassan beleereszkedünk a rendkívül mély Cseresznyés-völgybe. Fától fáig csapongok, néha megcsúszom, ilyenkor gyorsabban haladok. A neheze csak akkor jön, mikor leérünk a völgybe, ugyanis egyenes tovább kell mászni felfele. Pompás. Megyek előre a nagy semmiben, néhol már a földbe kell kapaszkodjak, annyira meredek a hegyoldal. Aztán végre feltűnik a kis házikó, benne nagy meleggel. Szemüveges lévén nem látok semmit a párától, csak azt veszem észre, hogy valaki a kezembe nyomja a lepecsételt igazoló lapot és egy pohár forró teát. Inkább kint fogyasztom el.

Nagy-kopasz: Kedvenc hegyünk, a hozzá vezető út annyira nem kedvenc. Elég hosszú, sok leágazás, a gps-szel könnyen haladunk, egy tanácstalan csoportnak próbálok segíteni, de nem kérnek belőle. Nem a jelzésen, hanem a kerítés mellett támadjuk a csúcsot. Már-már hiányolni kezdem a kilátót, amikor a következő pillanatban úgy bukkan fel az éjszakai ködből, hogy majdnem nekimegyek. Megállunk egy nagyobb generálra, a kilátó megvéd minket a széltől. Szendvics, keksz és tea, amiket magamhoz veszek, már nagyon hiányzott egy nagyobb energiadózis.

Fekete-hegy: Hát nem egyszerű odajutni. Útvonalterv alapján haladunk, amiben van jó néhány vágás, így a következő pillanatban megint az erdőben találom magam, taposom a szűz havat, kerülgetem a fákat. Érzem, hogy a természet befogad, legalábbis nem törik ki a bokám, faágak nem bökik ki a szememet, és vaddisznó-csorda se támad rám. Itt vagyok szombat éjjel mínusz tíz fokban az erdő mélyén, bokáig süllyedek a hóban, civilizációnak semmi nyoma, és hegycsúcsokat keresek. Kell ennél nagyobb buli?! Nem hiszem. 🙂 A csúcshoz közeledve qvic emlékezete egészíti ki a technikát, rémlik neki merre vannak a pontőrök. Itt elteázgatunk, megkérdezem, hogy a Julianna-majornál vannak-e szabadon kutyák? Kutya nincs, csak vaddisznó, de az nem bánt.

Hosszú-erdő-hegy: Nemcsak a hegy az út is hosszú. Adyliget utcáin nyomulunk, éjfélt üt az óra, most érzem először, hogy kezdek álmosodni. A fáradtság szerencsére elkerül. A pontot könnyű megtalálni, begyűjtjük a hatodik pecsétet.

Remete-hegy: Lefele már kicsit rázósan megy. Nincs szándékunkban a sziklás gerincen lejutni, ezért egyenesen a Remete-szurdok felé vesszük az irányt. Az elején még nem is olyan meredek, aztán csúszni kezdek, és csak a fák állítanak meg, majd végül a gravitációra bízom magam, lábbal lefelé gatyaféken szánkázom le a hegyoldalon az útig. Egy nehéz lefelét általában egy nehéz felfele követ. BHTCS-n másztam fel először a Remete-hegyre. Most a hó nehezíti a haladást. A pontnál pecsétet és teát kapunk.

Kálvária-domb: qvic szerint ezzel nem fogunk nagyon dicsekedni, egyet értek vele. Nem az úton megyünk, az túl egyszerű lenne, ismét bevágjuk magunkat az erdőbe. Csak ez az erdő kicsit másabb, mint az eddigiek. Itt vannak olyan sűrű részek, hogy az ember úgy felakad a faágakban és tövisekben, mint szerencsétlen légy a pók hálójában. Így hiába mondom, hogy balra, vagy jobbra kellene tartani, ha az adott irányban őserdő állja az utunkat. Ez a domb nem akar minket befogadni. Csak arra tudunk menni, amerre kevésbé susnyás, egyszer csak azt veszem észre, hogy visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Ráadásul néhányan követnek minket, gondolom azt hiszik rólunk, hogy jól ismerjük a terepet. Egy idő után lemondunk a csúcs megtalálásáról, inkább az utat próbáljuk keresztezni. Néhány szitkozódás után, végre sikerül, innen már egyszerűen eljutunk a pontig. Mondom qvic-nak: jövőre mindenképpen az ÚTON megyünk!

Felsberg: A meglepetés csúcs. Meglepődtem én is, mert azt hittem, könnyebb lesz eljutni a lábához. qvic átveszi a navigálást, szótlanul követjük, olyan kietlen tájakra visz minket, hogy sokáig kételkedem, vajon tudja-e, hogy merre járunk. Már éppen szóvá tenném aggodalmamat, amikor váratlanul Nagykovácsi mellett lyukadunk ki. Persze az élet nem egyszerű, a kékről a zöldre kell váltanunk, egy semmilyen úton tesszük ezt, aminek a végén megint „ereszd el a hajam”, egy meredek lejtőn hóban bukdácsolok le az útra. A kis kiszögelés innen már nincs messze.

Zsíros-hegy: A bónusz csúcs, ahol meglepetés vár. Mivel erősen sejtem, hogy szaloncukor lesz a meglepi, ezért teszek egy erőtlen kísérletet, hogy lebeszéljem qvic-ot a hegy megmászásáról. Persze a kíváncsisága nagyobb, mint a fáradtsága. Végigvonulunk a kék háromszögön, megcsodáljuk a fenyőfát, amire szaloncukrokat akasztottak, önállóan pecsételünk, majd irány a Nagykovácsi.

Cél: A hosszú aszfalton majdnem bealszom, egy-egy másodperc ki is marad a valóságból. Hajnali négyre érünk be a plébániára. Oklevél, kitűző, virsli, tea, gratulációk fogadása. Szerintem egy ideig nem eszem virslit. 🙂 Az oklevélre büszke vagyok, nem akármilyen túra teljesítését igazolja, megfogadom, hogy ezek után mindig eljövök ide. Köszönjük RMSE.

A természet a barátunk. A lelkünk a barátunk. A természetnek ereje van. A természet maga a lelkünk. A lelkünkben ott van ez az erő. Csak használni kell.