Gyaloggalopp beszámolója 2009

Életem első BHTCS-jének élményét megosztom veletek.

Az alaktalan maszatok

Hurrá! Túléltem a BHTCS-t! 🙂

No azért volt egy-két dolog, ami megakadályozhatta volna ezt a nemes tettet, de nem sikerült nekik.

Először is ahogy az állítólag legmelegebb hétvégén futkostam a Nagy Tó körül, ugyanígy sikerült – a rádió szerint – a tél eddigi leghidegebb éjjelén csúcsokat döntögetnünk Nagykovácsi körül Yoyooval meg Elekkel. Hogy a nagyszénási (nekünk első) ponton hány halott maradt, azt nem tudom, de az volt a legszelesebb pont, egy nagy és kopasz hegy, s az ottani pontőrök egy szál hálózsákkal és egy junior méretűnél kisebb tűzzel próbálkoztak a hideg ellen. Nyugodjanak békében – vagy ha mégis túlélték, kérem a fókazsír receptjét! Hajnalban ugyanis Adyligetnél, tehát nem is a szeles részen Elekkel mínusz 15 fokot mértünk… Induláskor még csak valami nyolc körül volt, így aztán szokásos alulöltözöttségem alig keltett megdöbbenést Yoyooéknál. Nem idézem az engem jellemző szavakat, elég legyen csak a végeredmény: a pofámat be kellett kenni Niveával, hogy annyira fagyjon csak le, hogy ne nagyon tudjak hülyeségeket beszélni, aztán pedig fel kelett húznom Cillagom egyik háromnegyedes, rózsaszín-fekete futónadrágját. Annyi mindenesetre biztos, hogy bár alapvetően napelemes vagyok, úgy tűnik, ha mozgok, akkor a hőtárolós kályhám is működni kezd, mert sem a kezem, sem másom nem fázott, pedig tényleg jóval kevesebb ruha volt rajtam, mint a többieken. Rossz nyelvek persze megemlíthetik, hogy annyira gebe vagyok, hogy egyszerűen nincs számottevő testfelületem, ami megfagyhatna, ezért nem fázom, de ezeket a rossz nyelveket gyorsan megnyugtatom. Miután már beértünk a célba, ott ücsörögtünk vagy fél órát, majd kiléptünk a hidegbe újra, hát olyan busójárást csaptunk hangosan csattogtatva a fogsorunkat, hogy akármelyik dél-amerikai karneválra meghívtak volna vendégtáncosnak, ha valaki meglátja akkor éjjel, hogy dideregve milyen lépésekkel igyekszünk megtenni a parókia és Yoyoo-lak közt az 500 métert. Egy jobb centrifuga elirigyelte volna a mozgásunkat.

A másik ellenirányú erő prózaibb: gondoltam, hogy az éjszakai móka előtt futok egy hosszabbat dél tájékán, s a gondolatot tett követte, aztán még egy pici balszerencse is – a lényeg mindenesetre az, hogy mostanában nem nagyon futottam hosszúkat, így eléggé megviselte szegény, jobb napokat és jobb cipőket látott lábaimat az a 37 kilométer, amit tegnap összehoztam. De azért jólesett, csak éjjel nagyon kezdett hiányozni az az energia, ami nappal elfogyott. Éjszaka volt egy pár pillanat, amikor úgy éreztem, hogy úgy be vagyok fordulva, mint a sarkon a Family Frost, csak mint egy pótkocsi, úgy megyek a többiek után. Szerencsére nem sok ilyen volt.

Nos, tehát Yoyooéknál kis pezsgő, kis kocsonya és kis Jeger után cihelőzködni kezdtünk, Elek és én sorra kipakoltuk a táskánkat, mert Yoyoo azt mondta, hogy ő csak egy szendvicset visz, mert lesz úgyis tea meg csoki meg süti – Elek bólogatott, így hát én hittem nekik. És persze jól tettem. Elindultunk, a rajtot 18:05-kor hagytuk el, én természetesen azt sem tudtam, melyik bolygón vagyunk, annyira nem ismerem azt a környéket. Mentem utánuk. Ja és éppen ezért abszolút nem tudok visszaemlékezni kronológiai sorrendben a történésekre sem, és a pontokra sem, de azért azt megígértem Eleknek, hogy azt leírom, hogy annyira husi, hogy amelyik fába belekapaszkodik, az kitörik. Mert így volt, bizony – igaz, hogy csak egy bizonyos meredeken lefelé, s az is igaz, hogy itt mindenkinek minden a kezében maradt. De az eredeti megállapítás mégiscsak jobban hangzik, nem igaz? 🙂

Szóval elindultunk. Első pont: Nagy szénás. Már említettem a kamikaze-pontőröket, namost ők vagy a Jupiter egyik holdjáról származnak és ott folyékony metánban fürdenek mínusz rengeteg fokon, vagy végül mégiscsak lett sátruk, csak elrejtették egy alkalmas fűszál mögé. Gyorsan ott is hagytuk őket, mielőtt mi is mirelitcsirkékké válunk, s mentünk tovább. Útba ejtettük Yoyoo karácsonyfáját is, ahol is sikerült bokáig gázolnunk a kétcentis hóban – a paradoxont mindenki oldja fel, ahogy tudja, nekem nem sikerült. Viszont arra rájöttünk, hogy igazából nem is kell lámpa, elég világos van a futáshoz néha még az erdőben is. Így aztán lopakodóban mentünk tovább (később eme új készségünknek remekül hasznát is vettük, mikor a túra spontán üldözéses versenybe csapott át). Ezután egy kisebb kavar után a meglepetés-csúcshoz mentünk. Mi is meg akik utánunk jöttek, azok is. Perem-hegy volt a hely neve (most is az, persze nem változtatott nevet a BHTCS után), s annyiban hasoló Asimov alapítványának pereméhez, hogy itt sem találni meg elsőre a megfelelő helyszínt. Pedig az utánunk settenkedők GPS-t is használtak. No persze a GPS-ben nem volt benne a csak a rajtnál megmondott cél, így aztán az első rossz próbálkozás után vagy heten csúsztunk seggen egy meredeken lefelé, hogy az elvétett cél helyett a szomszéd hegyre menjünk fel.

A GPS persze ezután sem tuti, hogy bevált a srácoknak (bár erről nem tudunk sokat), mivel míg mi halálpontosan egy, az erdei kerítésen átvezető létrához kanyarogtunk, addig a csapat nyílegyenesen a kerítésnek ment neki a susnyáson keresztül, s bizony ahol megint össze kellett volna futnunk velük, ott csak az emberiséget nyilván megfigyelő és épp komplett idiótának gondoló földönkívüliek alig sejthető nyoma volt. Vagy az sem. Ezek az ufók biztos megijedtek a sok, céltalanul és összevissza futkosó világító felű humanoidtól és hazarepültek, hogy most évezredekig elemezzék a látottakat. Mi viszont mentünk tovább, bár azért akadt követőnk, egy srác, aki szintén GPS-sel jött, illetve inkább ment, mert az irány láthatóan megvolt neki, de az információval nem tudott sokat kezdeni, mindig belefutott valami járhatatlanba. ezek után úgy döntött, hogy velünk jön. Mi viszont szerettünk volna hármasban maradni, így első gondolatként pisilést mímelve vagy háromszor, majd amikor lebuktunk (mert a srác is megállt és látta, hogy csak egy táblát támasztunk, bevárt minket), akkor megpróbálkoztunk a pontokról előbb vagy később tovább indulni. S amikor megintcsak csatlakozott hozzánk, hát vettünk egy nagy levegőt (talán a Fekete-hegyen?), s mivel időközben a hold is eltűnt a ködben, lekapcsoltuk a lámpánkat és rohanni kezdtünk egy bazinagy és hideg tisztás mellett, Yoyoo rámparancsolt, hogy kussoljak, s mint az állat, úgy szaggattunk. Lendületből pedig át a dombon, majd fel egy szűk ösvényen, s sikerült: a srác, s a kisebb csapat is eltűnt mögöttünk, s mi már fenn voltunk, mikor ők az ösvény alján megjelentek. Győztünk. Cserébe viszont azt hiszem, ez után futottunk össze Rushboy nálam is keskenyebb alakjával, símán megkérdezhettük volna egymástól, hogy “téged meg mi szél fútt erre?”, de nem tettük.

Ígértem, hogy kronológiailag nem leszek valami következetes, hát ehhez tartom magam. Szóval az történt, hogy a meglepetéscsúcs után valahol épp megint egy meredeken csúsztunk lefele, ott, ahol mindenkinek a kezében maradt minden fadarab, szóval lehetetlenség volt megállni, de haladni is (és ahol vihogva emlékeztünk vissza Yoyooval a 2006-os Zöld 30-ra, ahol egy meredeken mindenki akkorákat esett, mint a Buxindex a válság alatt), no szóval itt történt, hogy megelégeltem, hogy a jeges sziklák miatt nem vagyunk eléggé földhözragadtak, s felálltam azzal a felkiáltással, hogy majd én megmutatom, hogy kell itten lemenni. Persze magam is kitalálhattam volna, hogy úgyis a gravitáció fog győzni, de azért szökkentem vagy kettőt, mielőtt úgy hanyatt estem volna, mint akit egy deszkapallóval csókolt homlokon a múzsa. Nagy röhögve értünk le egy keresztútra, ahonnan még mindig nagy röhögve indultunk fel a másik, szintén meredek hegyre. Illetve én még háromszor elindultam, mert valahogy mindig visszacsúsztam. Szerencsére a fentebb megénekelt srác, aki hozzánk csapódott, pár percre ezalatt elhagyott minket, így újra lekapcsolhattuk a lámpánkat, nem zavart az ő reflektora, s miután negyedszerre nekem is sikerült elindulni, jó tíz percig másztunk-csúsztunk-kapaszkodtunk a sötétben – az ösvény MELLETT 5 MÉTERREL. De azért rendben feljutottunk az Ilona-lakhoz, ahol meg olyan jót teáztunk-becherovkáztunk és beszélgettünk-fotózkodtunk, hogy simán elfelejtettük lepecsételtetni a lapunkat. Még szerencse, hogy mindannyian csináltunk valami jellegzetesről egy-egy képet, így vita esetén tudtuk volna bizonyítani, hogy bizony ott jártunk! De vita nem volt a célban, csak fincsi tea meg virsli.

Apropó: fotók! Hárman háromféle telefonnal próbálkoztunk, Yoyoo csinálta a legtöbb képet, Elek gépe működött normálisan, nekem meg volt igazi vakum és jó felbontásom. Bár az alaktalan maszat a képen nagyfelbontásban is alaktalan maszat, igaz, az is lehet, hogy valójában tényleg úgy néztünk ki egy-egy ponton, ahogy a fotó megörökített bennünket… Ezt már csak az ufók tudták volna megmondani, ha el nem repülnek idejekorán. Azóta már biztos kitalálták, hogy ez az éjjeli futkosás egy vallás lehet. Vagy az őrület magas foka. Node a képekkel kapcsolatban csak azt akartam még írni, hogy az elején a kezemben fogtam a gépet és úgy lőttem magunkat fejbe a vakuval, de az első pár kép után úgy döntöttünk, hogy a kutya nem hinné el azok láttán, hogy nem a kertben álltunk mindig egy másik fához, épp csak egy méterrel odébb, annyira egyformák lettek a művek. Ezután meg akárkit kértem, hogy készítsen képet, mindenki bemozdult, így aztán egy használható kép nem készült, amivel bizonyítanánk, hogy mi tényleg itt meg ott jártunk, de higgye el mindenki, becsszóra, tényleg! 🙂

No mi volt még? Végig annak örültünk, hogy mennyire hú, de gyorsak vagyunk, de én közben igyekeztem elvonni a figyelmemet az épp leszáradni készülő, délben már meggyötört lábamról. Viszont tényleg jól mentünk, csak ezt nem mindig éreztük. Pár helyen például egyáltalán nem, például a Kálvária-dombon, ahol Elek és Yoyoo jól megbeszélték, hogy pontosan hol kell elmenni jobbra egy vadászlesnél, Yoyoo alaposan ki is szalagozta a helyet arrafelé korábban, minden jól is ment, csak valahogy elkerülte a figyelmünket a bazi nagy vadászles. Plusz két kili – még jó, hogy aránylag sík terepen kavartunk el. Viszont ha nem jönnek szembe ketten, akik hátraarcot parancsolnak nekünk, akkor lett volna több is. És aztán volt olyan is, hogy tényleg nem haladtunk. Aszondja nekem egy-két helyen Elek, hogy lassan fussak felé, hacsak nem tudok mondjuk repülni, s valóban, a szakadék szélén állt és ha nem figyelek, amilyen szeleburdi vagyok, még leestem volna. És akkor biztos később érek be a célba. Mert a mentőhelikopter nem tud leszállni a Templom-téren. A legszebb rész az volt, amikor a Getét idéző, csak jegesebb és meredekebb sziklatarajon másztunk lefelé, egyenként, seggen csúszva. Yoyoo mondta, hogy a jobboldalt jöjjek, mert baloldalt könnyebben leesek… Meg is néztem, hogy ugyan, hova. És a fejlámpával nem láttam a gödör alját. Meg is köszöntem gyorsan, hogy ezt nem mondták előre, mert tutira otthon maradtam volna. Mindenesetre a szépség bőven kárpótolt az ilyen ijedelmekért, példának okáért majdnem biztos vagyok benne, hogy épp az eget néztük nagybőgőnek, amint előbújtak a csillagok, amikor is elvétettük az előbb említett vadlest – de most tényleg: nem olyan így télen a nagygöncöl, mint egy felborított talicska? No ugye! Ilyen égi káprázatok gyakori tekintgetése esetén az ember egy hegyomlást sem vesz észre, nem hogy egy fatákolmányt!

Gondolom, Yoyoo sokkal precízebben leírta az útvonalat és a történéseket. Teheti, hiszen helyismeretemnél és tájékozódó képességemnél csak memóriám csököttebb. Én például folyton meglepődtem azon, hogy Nagykovácsi fényei mindig épp átellenben jelentek meg, s nem ott, ahol vártam. Egyszer volt csak, hogy ott volt, ahová elképzeltem, de akkor meg Solymár volt. Hát ennyit rólam. És ezen már az sem segített, hogy befagyott utcai csapokat próbáltam meg könnyezésre bírni, illetve néha spontán énekelni kezdtem, ez utóbbi úgyis abbamaradt, mikor társaim nagy derülésére végre tényleg lefagyott a szájam. Valahogy így értünk fel Felsberghez is, ahol két fiatal várt minket müzliszelettel és csodálkozó arccal. Csodálkoztak, persze, hiszen a Panka nevű lánynak váltig bizonygattuk, hogy ő bizony Pen, s amikor nem ő volt mégsem, azért én még mondogattam neki, hogy de akkor is nagyon hasonlít valakire. Nem nagyon értette, biztos azért, mert meg volt fagyva a fejünk és nem tudtunk beszélni.

Igazán megfagyva persze az utolsó, már nem kötelező csúcson lettünk. Itt csak egy karácsonyfa volt és egy doboz, benne a pecséttel. Meg irtózatos hideg. És szél. No meg mi hárman – de mi hamar odébbmentünk, mert mialatt pecsételtünk, fotóztunk, egy-egy jégtömbbé változtunk, nekem a túra alatt először lefagyott a kezem, de az három perc alatt. Úgy tűnik, kimerülőben voltak az elemeim már, nem sokkal korábban épp elaludni készültem futva, szóval épp ideje volt már hazaindulni. Pedig nem sokkal korábban még épp Pogreget ébresztettem fel telefonon keresztül (direkt! – de azért szégyelltem magam…), hogy meséljek neki arról, hogy milyen remekül bevált a táskája, amit kölcsönadott. Szegény, tényleg aludt már fél egykor, gondolom, a halálba kívánt engem. Fél háromkor, már hazafelé az autóban mondtam is Eleknek, hogy felhívom szegény Gergőt, s megkérem, hogy ne haragudjon, hogy éjfél után felébresztettem. Persze ilyen betyárkodás nem csak akkor jutott eszünkbe, már korábban kiötöltük Elekkel, hogy be kéne csöngetni (Adyligeten talán?) valahová, hátha adnak valamit. Majd azt mondjuk, hogy betlehemesek vagyunk, csak eltévedtünk. Szerintem mindenki nagy szerencséjére végül semmi ilyesmit nem csináltunk – viszont a telefonálás önhibánkon kívül végigkísért minket a túrán, hiszen egy csomóan hívtak meg írtak, hogy bizony hajrá meg velünk vannak, egy szó mint száz: jólesett a dolog.

És aztán így értünk be. Az összes induló közül elsőnek, aminek külön nagyon örültünk, bár jobb idő született, gondolom, nem is egy, azért a névleges elsők mi lettünk. Ja, és ami a lényeg: épp egy indulóval volt több, mint az eddigi rekord. Mondtam, hogy jönnöm kell! A többiről már írtam, hogy hogy táncoltuk magunkat haza, s hogy milyen hideg volt. Még egy cseppet beszélgettünk Yoyoo konyhájában, aztán Elekkel egy CD-tokkal lekapartuk a jégpáncélt a kocsiról, majd hazaindultunk. Elek rendes volt, hazahozott a házig. Nem nagyon tiltakoztam, ha kitett volna a hidegben, szerintem tavaszig várnám az éjszakai buszt, amíg nem jön egy nagy olvadás. Viszont aludni nem nagyon tudtam. Sajgott mindenem, hála a felkészületlenség dacára elkövetett két nagy futásnak, s amikor mégis elszenderültem, újra a hegyeken voltunk, s menni kellett, menni, de én már nagyon fáradt voltam hozzá álmomban is. De nem volt ez rossz álom, csak mozgalmas. Ilyeneket jó álmodni – jövőre megint megyünk.