Kuslits Béla beszámolója 2009

Múlt szombatról vasárnapra éjjel volt a BHTCS, vagyis a Budai Hegység Távoli Csúcsai éjszakai extrém teljesítménytúra. Ezt a teljesítménytúrát 2002. óta szervezi a Regnum sportegyesülete. Nagykovácsi körül kell bejárni kilenc hegycsúcsot, tetszőleges sorrendben, 10 órás szintidő alatt. Nem most voltam rajta először, a legelső alkalommal, tizenegyedikes koromban már megcsináltam, 9 óra alatt. Most harmadszorra indultam el, de sajnos idén sikertelenül. Három volt osztálytársammal mentem: Bucsi Szabó Pistával, Dobsa Dáviddal és Béres Andris – Bercivel.

Az első probléma az volt, hogy nem olyan térképünk volt, mint amit itt láthatsz, hanem egy olyan, amin két csúcs nem volt rajta (Ilona-lak és Meszes-hegy), mert odáig már nem terjedt ki (a szürkített rész a képen). A rajtnál Elek Laci el-

gyarázta, hogy kb. merre vannak, és így vágtunk neki. Azért is mentünk ide először, mert tudtuk, hogy ha a végén kell keresgélni, az már sokkal rosszabb lesz pszichológiailag. Megtaláltuk őket, de beletelt majdnem három óránkba, pedig alig 5-6 km-es ez a szakasz.

Ezután elég jól haladtunk, a Perem-hegyet szerencsére jól ismertem. A Nagy-szénáson akkora köd volt, hogy a csúcstól ötven méterre álltunk meg tanakodni, hogy merre, de aztán megtaláltuk, és mire leértünk a völgybe, már felszállt a köd is. Felsberg is rendben volt. A Kálvária-dombon nagyon nehéz megtalálni a csúcsot, teljesen bozótos a teteje, itt is bóklásztunk egy csomót, aztán rossz irányba indultunk le, és a bozót miatt kellett kerülnünk egyet. Utólag teljesen hülye ötlet volt arra indulni… Mikor leértünk a műúthoz, Bercinek már annyira fájt a térde, hogy mozdulni se tudott, ezért Pistával úgy döntöttek, hogy visszamennek Nagykovácsiba az országúton, mi pedig Dáviddal folytattuk abban a reményben, hogy még meglehet a 10 óra, bár a köd és az egyre fájósabb lábaink miatt már nem álltunk jól. A Hosszú-erdő-hegyre elég gyorsan felszaladtunk, majd Julianna-majoron keresztül akartunk felmászni a Fekete-hegyre. Ide sajnos nem visz turistaút, és olyan köd lett ekkorra megint, hogy kb. 4-5 méternél távolabb semmit se láttunk. Egy jelzetlen földutat kerestünk, ami a gerincre ment, de nagyon lassan találtuk meg. Nem tévedtünk el, de sokat kellett gondolkodni. A Fekete hegy tetején már eléggé fájtak a mi lábaink is, és a csúcsot is alig találtuk meg. Julianna-majorban annyi idő elment a tájékozódással, hogy a szintidőt már elbuktuk, ez látszott. Az utolsó hegy, a Nagy-kopasz majdnem útba esett hazafelé, ezért minden baj ellenére úgy döntöttünk, hogy még oda is felmegyünk. Elindultunk lefelé a Fekete-hegyről, és a sok kis jelzetlen úton a ködben nagyon elvesztettük a fonalat. Utólag visszagondolva, és a térképen kikeresve jó úton mentünk, de akkor és ott, fogalmunk se volt, hogy jól haladunk-e, csak azt tudtuk, hogy muszáj keresztezni a piros háromszöget. Mikor megtaláltuk, már annyira ki voltunk készülve, hogy azt se tudtuk helyesen megállapítani, hogy hol kaptuk el a jelzést. (Most, hogy visszakerestem a térképemen, meg ide berajzoltam, látom, hogy pont ott, ahol akartuk.)

Úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk rajta, a Nagy-kopaszt mégis kihagyjuk. Az utolsó 2 km-en annyira fájt a lábunk, hogy túlzás nélkül mondhatom, két 80 éves öregember tempójával haladtunk. Végül reggel 7-kor értünk célba, így 11 óra 36 perc alatt teljesítettük a távot. A térképen pirossal láthatod az utunkat, beírva a csúcsok abban a sorrendben, ahogy felkerestük őket. Rózsaszínnel bejelöltem azt az utat, amit akartunk, de végül nem tettünk meg. A szürke sáv hiányzott a térképünkről. A piros vonal kb. 33 km hosszú.

Nagyon jól éreztük magunkat, azt hiszem mind a négyen, de nekem nagyon nehezen fért a fejembe egyrészt az, hogy ilyen lassúak voltunk, másrészt az, hogy ennyire fájt a lábam. A Kercerécékkel nyáron ennél jóval hosszabbat mentem (46km), és kutya bajom se volt. Azt hiszem a bakancsom lehet a bűnös, mert nyáron szandálban mentem, aminek nagyon jó a talp-formája, a bakancsom talpa viszont teljesen lapos belül. Mindig is hajlamos volt emiatt némi fájdalmat okozni, de ennyire még sosem volt rossz. Vagy egy platformmérővel készített talpbetét, vagy egy új bakancs fog kelleni, különben legközelebb is így járok.

A másik nagy tanulság, az a köd és a fájdalom elképesztő hatása a szellemi képességeinkre. Nagyon rosszul becsültük meg a távolságokat, és bár végül úgy tűnik, hogy sosem voltunk rossz úton, sokszor úgy találtuk a végén, hogy már sejtelmünk sincs, hogy merre járunk. Végül összesen 33 km-t tettünk meg (én úgy éreztem a célban, hogy kicsivel 50 alatt lehet) és ha felmentünk volna a Nagy-kopaszra is, az is csak 36 km lett volna, az útvonalterv tehát nem volt rossz. Visszaemlékezve az utolsó két km fájdalmaira, még így is örülök, hogy nem vágtunk neki. Mikor hazaértem, lefeküdtem az ágyamba és másnapig meg se mozdítottam a bal térdem.

Szóval jövőre újra megpróbáljuk… köszi Bence és mindenki más!