Dedifia beszámolója 2010

Nagyge barétom egy hatalmas ötlettel rukkolt elő, mikor meghallotta, hogy jövök haza: ne kávézóban beszélgessünk, hanem menjünk el egy éjszakai teljesítménytúrára.

Apám, nyögtem magamban, ő aztán tudja, mitől döglik a légy; tipródtam másfél napig, hogy ezzel jól kitolnék magammal, hiszen utána fejbevágottan kóvályognék, de már rég meg voltam fertőzve és nem volt menekülés. Naná, hogy megyek.

Folytonos imádkozás egész nap, nehogy ónos eső legyen és bekövetkezzen az első Dögölj meg! túra kudarca (s a bakancsom sajna most sem vízálló, úgyhogy az eső tuti halál lenne). De a helyzet parádésan indul: frankó hóesés, mínuszok, néma csend. Gyomor ugrál, kíváncsiságtól és a stressztől. Találkozom Dobsa Dáviddal, aki röviden vázolja, hol lehet nagyon eltévedni. A biztonság kedvéért elkérem mégegyszer a számát, bár tök fölösleges.

Ge beérkezik, utolsó indulóként pontban fél nyolckor nagy garral nekiindulunk a sötétnek, miután csöppet sem feltűnően megkérdeztük a szervezőket, a térképen mely pontokat is kell érinteni?

Negyed óra múlva már szenvedünk a jelzések ritkaságától és valami jeges markolássza a szívemet. 20 perc után a település határán elveszve s kóvályogva elfog a pánik, mert világos, hogy egyikünknek sincs gőze az útvonalról, és ez se nem Kinizsi százas, se Mátrabérc, ahol csak gyalogolsz, hanem gondosan kiválasztott, ösvény-nem-látta csúcsokkal tarkított kihívás. Valahogy bevágunk az erdőbe, ösvény megvan, inklusive első csúcsot is. Második csúcshoz szintén érzés alapján vágunk át a bozótoson, és meglepetésünkre bingo, második pont.

A harmadik hely előtt utolérünk egy csapatot, de csakazért sem megyünk velük, hanem hátulról a semmiből indítunk csúcstámadást. Nálunk már csak Koncz Bence örül jobban, hogy végre a pont-őrzése közben ismerőssel találkozik.

Lámpa nem kell, akkora a fényszennyezés, és különben is vakítana a hulló hó. Remekül beszélgetünk. Nyomok és emberek nincsenek. Mindketten enyhén ázott cipőt nyúzunk, de mozgás közben nem gáz.

Miután konstatáljuk, hogy a továbbiakban a térképünk használhatatlan, egy nagyhangú sráchoz és barátnőjéhez csapódunk. A vak sötétségben Szabcsekbe botlom, nagy örömmel üdvözöljük egymást.

A hegyig még csapódunk, de ezután a népmesegyűjtőket is megszégyenítő technikával kérdezzük ki Gergővel a szembejövő embereket, hogy merre tovább. Térkép minek? 🙂

A Nagy-Kopaszon begyűjtünk egy adag édességet, de mára ennyi volt.

Azóta is lelkendezve ajánlgatom mindenkinek, jövőre pedig remélem, nem hagyjuk ki az utolsó csúcsokat sem…