Piedcat beszámolója 2010

Mivel már néhány hete tudom, hogy januárban csak az első hétvégét szánhatom túrázásra, ezért a BHTCS-re mindenképpen szerettem volna elmenni. Eljátszottam a gondolattal, hogy most kivételesen futva kellene a hegycsúcsokat keresgélni. Szerencsém volt, qvic is sietni akart, Feró pedig csúcsformában volt, így vele se lehetett gond.

Nagykovácsi fele autózva qvic felvet egy szenzációs ötletet: az eddigi gyakorlattal ellentétben most az óramutató járásával megegyező irányba induljunk, és úgy fűzzük láncra a hegyeket. Otthon elemezte ezt a verziót is, és kisebb szintet számolt, rövidebb emelkedőkkel. Ráadásul így a kritikus Hosszú-erdő-hegyet nyugat felől közelítjük meg, felfele talán könnyebb lesz az a szűk sziklaösvény. Az időjárás nem tűnik nagyon kedvezőnek. Havazást és erős szelet ígértek éjszakára. Pazar, így talán valóban extrém lesz a túra.

A plébániára már alig férünk be annyian vannak, mindenki javában a térképet böngészi. A meglepetés csúcs térképvázlatát megtaláljuk a falon kifüggesztve, Kutya-Szénás, a két nagy hegy között egy kopasz dombocska. Ráérünk vele foglalkozni, ez lesz az utolsó állomás. Nevezünk, beöltözünk, közben megjön Feró is, és 18 órakor rajtolunk. Arra számítunk, hogy mindenki a Meszes-hegy felé veszi az irányt, ezért nem kicsit meglepődünk, amikor a tömeg elindul balra. Néhányan a Nagy-kopasz felé indulnak. Hm, érdekes taktika, sok jó nem sülhet ki belőle. Kiválva a tömegből futni kezdünk a piroson, majd leválunk jobbra. A következő jóslatunk bejön: sokan az új csúcsot akarják először becserkészni, mi pedig a Felsberg felé fordulunk. A kékig felsétálunk, onnan futunk a hegy lábáig, és hamarosan be is gyűjtjük az első pecsétet. Solymár fele szép a kilátás, már amit lehet látni a nagy hóesésben és szélben. Ha ilyen marad végig az idő… klassz túrának nézünk elébe.

A zöldön megyünk tovább, majd jobbra térünk, egy combos emelkedőn nyomulunk felfele, hogy visszajussunk a kékre. Annyira azért nem egyszerű, bár a nyiladék nyílegyenes, és GPS is van nálunk, qvic mégis bevisz minket a málnásba. 🙂 Persze ő rám keni az egészet, mivel én terveztem az útvonalat. Rövid erdei bolyongás után újra a kéken futunk, aztán azt is elhagyjuk. Csak egyszer jártam erre két éve, furcsa módon mégis emlékszek a tájra. Átküzdjük magunkat egy árkon, végigfutunk egy mezőn szélén, és máris a Kálvária-dombon vagyunk. Még egy órán belül járunk, amikor megkapjuk a második pecsétet.

Ismét vissza a kékre, és két necces szakasz következik. Először Remete-hegyről kellene valahogy lejutnunk, én pókjárásban teljesítem a feladatot, valahogy nincs kedvem ezeken a sziklákon hátast dobni. A patakon átgázolunk, és már kapaszkodunk is felfele. Már egy vékony hóréteg megmaradt a sziklákon, ezért rendesen figyelni kell a csúszásveszélyre. Hát ez nem a kedvenc utam. Valóban szép a kilátás, nappal gondolom még szebb lehet, de most nagyon nem tudok erre figyelni. Néhol lapos kúszásban jutok át egy-egy szűk szakaszon. Mikor már azt hiszem, hogy vége, na akkor kezdődik igazán. A rendezők kijelölték az utat a pontig, ami segítségünkre is van. Bár hideg szél fúj, mégis leizzadok kétszer mire a ponthoz érünk. Kicsit megmelegszünk a tűznél, és forró teát is kapunk, szétégetem a torkom, de most jól esik. Huh, a nehezén túl vagyunk. Legalábbis akkor még azt hisszük.

Hosszú, de jól futható szakasz következik a Fekete-hegyekig, Adyligetet megússzuk esés nélkül, (bár nekem majdnem sikerül) Julianna-majort pedig kutyaharapás nélkül. A majori műúton a szél tépázza a ruháinkat és az idegeinket. Fák között még elviselhető, de nyílt terepen már kevésbé. Nincs túl hideg, de a jeges szél miatt mégis Szibériában érezzük magunkat. A pontot hamar megtaláljuk a hegyen, itt is mi pecsételünk elsőként.

Nagy-kopasz fele megint sikerül letérnünk az útról. Éjszaka, hóban ez könnyen előfordul, még GPS-szel is, elég ha csak 3 métert téved, és máris a semmiben érezzük magunkat. Feróval kicsit kételkedünk, hogy jó helyen vagyunk-e, de qvic magabiztosan halad, és végül kijuttat minket az útra. A kilátót se a jelzésen közelítjük meg, hanem egy egészen jó minőségű úton, amely egyenesen oda vezet. Itt már több túrázóval is találkozunk.

Ilona-lakig nagyjából hat kilométert futunk, sok, remek lejtő van ezen a szakaszon. Sajnos nyílt tereppel is találkozunk, és a kellemetlen hófúvással. Olyan, mintha ezer apró tűvel szurkálnák a pofámat, a sálam egyszerűen kővé fagyott, és a sapkám is recseg-ropog a jégtől, amikor meg-megigazítom a fejlámpámat. Itt találkozunk a legtöbb emberrel. Egyszer olyan sok lámpa közelít, hogy qvic meg is jegyzi: milyen város ez? Mások viszont lámpa nélkül nyomják, kivilágítatlanul. Erősen figyelnem kell, nehogy frontálisan nekirohanjak valakinek. A zord időjárás ellenére mégis élvezem a futást, és meg is lepődöm, amikor hirtelen feltűnik a pici erdei ház. Kapunk pecsétet és teát, kicsit felmelegszünk, bár a futás elég jól melegen tart.

A hegyről nagyon gyorsan leérünk, a gravitációra bízzuk magunkat. A Cseresznyés-völgyben még villanypásztorral is küzdenünk kell, de az még semmi ahhoz képest, ami ezután következik. A fordított iránynak ez az egy hátránya, innen nem egyszerű feltalálni a Meszes-hegyre. Irányba megyünk, nekiesünk a hegynek. Az elején még tűrhető a dőlésszög, de feljebb haladva eldurvulnak a dolgok. Kezeimet a hóba fúrva, négykézláb araszolok felfele, és a fákat is segítségül kell hívjam. Néha meg-megcsúszom, de nem akarok Feró fején landolni, erősen koncentrálok. Aztán végre egy sziklasor mellé érünk, amibe lehet kapaszkodni. Néhány perc múlva felkiált felettem qvic: basszus, nagyon kemények vagyunk. Felérek, fújtatok, azt sem tudom fiú vagyok-e vagy lány. Visszanézek… az anyját! Feró is már csak pár lépésre van a tetőtől, de alig lehet látni belőle valamit, annyira meredek az a szikla, amin felkúsztunk. Hát lefele nem erre mentünk anno, az tuti. Kész öngyilkosság lenne. Aprócska szélviharok kíséretében sikerül pecsételtetnünk Meszes-hegyen.

Kezdem kevésbé komfortosan érezni magam. A cipőm megadta magát, beázott. A vékony kesztyűm tocsog a hólétől, és a dzsekim is tiszta víz. Ráadásul emelkedők következnek, ahol nem futunk, így nagyon nehezen melegszem. Perem-hegyet is irányból támadjuk, ez viszonylag könnyen megy.

Pecsét után nyílt terepen teperünk a Kutya-hegy lábáig, a szél úgy átfúj rajtam, mintha szita lennék. Újabb séta a hegyre, vacogok a hidegtől. Persze tudom mi a bajom, de már mindjárt itt a vége. Eddig csak szaloncukrot és a pontokon kapott nasit ettem, már nincs mi belülről fűtsön. Kicsit leszakadva végre felérek, és lefele újra futhatunk. Lassan érzem a hatását, talán nem leszek jégtömb. Közben kapunk egy szembe jövő túratárstól egy kis eligazítást az új csúcsról, ami a Kutya-Szénás nevet kapta, bár ezzel a logikával akár Nagy-Kutya is lehetne. 🙂 Két úton is betérünk a kékről, de csak a harmadik próbálkozás a sikeres. Sokat emlegettük, hogy mennyire jó, hogy nem kell felmenni a Nagy-szénásra. Mindegy, ezen a hegyen is hasonló a cidri. Alig várom, hogy végre a fák közé érjünk. Sikerül, futás végig, kikerüljük Szénást, csatlakozunk a piros jelzéshez, és végre beérünk Nagykovácsiba. Feró még bemutat egy talajtorna gyakorlatot, aztán sprintelünk a plébánia felé.

Alig hiszem el, de még szombaton célba érünk. Időnk: 5:55. Nem sokan szoronganak a célban, azok is feladók. Az időjárás kicsit megtépázta a mezőnyt. Megkapjuk az oklevelet, kitűzőt, és választhatunk a leves-menüből. Levetem vizes ruháimat, szinte teljesen szétáztak. Megvacsorázunk, majd dideregve kimászunk a kocsikhoz, és hazaindulunk.

Nem is kezdődhetne jobban az új év, mint egy sikeres BHTCS-vel.