Kékdroid beszámolója 2011

Már induláskor sötét van, a villamos harsányan kivilágított utcákon, tereken zúg keresztül, mielőtt rákanyarodna a sötétebb, csöndesebb, de szintén beépült völgyre. Sivítva veszi a vonal északi végének a kanyarjait, majd megáll, géphang köszön el az utasoktól. Járművet váltunk, a háromtengelyes Ikaruson határozottan tapossa a sofőr a gázpedált, hegymenetben beleüvölt a motor az éjszakába. Néha kisandítok az ablakon, de nem tudom megállapítani, hol tarthatunk éppen: legutoljára négy éve jártam Nagykovácsiban busszal, akkor ugyanilyen sötét volt és ugyanúgy nem láttam semmit az ablakból. Igaz, akkor tömve volt túrázóval a járat, most Kerek repkényen és rajtam kívül hiába keresnék másokat, akik hegycsúcsok után akarnának bóklászni ezen a szép estén. A végállomástól alig pár lépés a Plébánia, a takaros kis templom diszkrét, szép kivilágításban tündököl. Besétálunk a rajthelyre, elintézzük az ilyenkor szokásos procedúrát: lap kitöltése, saját felelősségre, fizetés, majd az itiner és a falra függesztett térképek a szokásostól behatóbb tanulmányozása. A meglepetés hegy a Kis-Kopasz, ilyen néven hiába is keresném a térképemen: a nevet a Nagy-Kopasztól alig egy kilométerre délre fekvő magassági pont viseli. Beszélgetünk egy kicsit Lükepékkel, de üzleti alapokra most nem helyeződik át a hangsúly, hiába ajánlja figyelmünkbe a nála lévő mozgalmak igazolófüzeteit. Kilépünk az utcára, pesza91-ék éppen érkezőben vannak, ők a Téli Mecsekről utaztak ide.
Észak felé indulunk. Elhagyjuk a zöld jelzést, amely a Zsíros-hegyen át Solymárra vezet első közelítésben, nyaralók, házak mellett emelkedik folyamatosan, kitartóan az utca. Egyre jobban belesétálunk a felhőbe, a levegőt szándékosan lefelé fújom ki, hogy legalább ez a képződő párafelhő ne zavarjon. Az utca végén egy kerékpáros indul lefelé, jó utat kíván, mi pedig rátérünk az ösvényre. A látótávolság itt már alig húsz méter, lámpával csak kettő. Mégsem kapcsolom le a fejemen viselt három LED-et, a „látni és látszani”-elv második tagja szerintem van olyan fontos, mint az első. Repkény kézilámpájának a sárgás fényköre néha mellettem ugrál a fákon, köveken. Háromfős futó társaság előz nagy lendülettel, pár pillanat múlva teljesen belevesznek a ködbe. Nincs szükségünk nagy tájékozódási képességre, követjük a széles csapást, amelyet az előttünk járók alakítottak. Ötletem sincs, hogy hol tarthatunk az emelkedőn, és már éppen ott tartok, hogy ezt Kerek repkénnyel is közlöm, amikor hirtelen egy álldogáló ember mellett diszkrét papírtáblával ékesített sátorba botlok. A papírtábla arról tájékoztat, hogy a Nagy-Szénáson vagyunk. Hitetlenkedve nézek, pedig tényleg ott vagyunk. A pontőr (az itineren: Peti) energiaital-ízű cukorkával kínál, érdekes az íze, de: jólesik, mert leköt. Továbbá: nagyobb, mint az átlagos keménycukorkák és egész sokáig kitart. Meredek, erősen csúszós lejtőn botladozunk lefelé, szigorú útvonalkövetésre váltunk a kék sáv mentén, egy-két, a hó alól kikandikáló, kék sávval ellátott kődarab tájékoztat, hogy a próbálkozásunk sikeres. Enyhén hullámzik velünk az út a ködös éjszakában.
Elérjük a kék kereszt elágazását, követjük a többség által kijárt, biztos csapást. Emelkedő visz fel a Kutya-hegy nyergébe, ahonnét óvatosan leügetünk, éles kanyarokat beletéve utunkba, hogy minél kevesebbet csúszkáljunk. Megpillantok egy lábnyom-párt, amely betér, előkerül a tájoló és a térkép, de az út enyhén mintha északabbra vezetne, mint ahogy a Perem-hegy felé kell indulni. Háromfős társaság ér utol, szerintük tovább kell még menni, majdnem egészen a sárga sávig. Igazuk van: odébb egy sokkal határozottabb csapás indul északnyugatra, amely többé-kevésbé határozottan belevezet egy másik útvonalba. Két fénypont jön szembe, megerősítenek, hogy a jó úton járunk, ez igen kellemes, mert a köd azóta nem oszlott egy percre sem. A hang viszont ismerős,Nagy Attila a gazdája, a másik fénykör pedig Bell Sanyihoz tartozik. Jó utat kívánunk egymásnak, a következő pillanatban pedig már el is tűnnek. Követjük a nyomokat, a pontnál összesereglett lámpafények mutatják az irányt, ez a Perem-hegy. A pontőrök (az itineren: Dani, Zsiga) nagy lelkesedést tanúsítanak irántunk, továbbá megkínálnak valamilyen töltött keksszel, elropogtatom. Nem tartunk hosszú szünetet, a tűz fénye barátságosan hunyorog utánunk, ahogy elsietünk, vissza a kék kereszt felé. Közben összeköttetésbe lépek a Szeged környéki gátakon kirándulgató -rafter-rel, aki éppen valahol Makó és Klárafalva között küzd a sárral, Cam Mogótársaságában. Azok alapján, amit mesél a gátak járhatóságáról, úgy ítélem meg, hogy a köd ellenére is jobb nekem itt. Elbúcsúzunk, visszatérek a ködös jelenbe. Az út közelebb van, mint sejtettük, egy élesebb kanyar pedig már a sárga sávra vezetne rá, de előtte még kerítést kell mászni, síkos, magas létrán. Kihagyom az utolsó két fokot, lehuppanok, irány nyugat. Készenlétbe helyezem ismét a tájolót és a külön nyomtatott térképrészletet. Utóbbira azért van szükség, mert a Cartographia 2005-ös kiadású mappájáról méltatlanul lefelejtették a Budai-hegység nyugati peremét (nem is beszélve a biatorbágyi piros sáv nagyrészéről, vagy éppen a Törökbálint feletti Anna-hegyről).
Egyértelmű a letérés a sárga sávról, lassan elhagyjuk tényleg a színes térképet. Elkerített területre lépünk be, de lehet, hogy éppen most megyünk ki onnét, amikor beszédfoszlányok szűrődnek fel a völgy felől. Három túratárs érkezik, az Ilona-lak felől jönnek, iránymenetben. Aggódva gondolok bele abba a lehetőségbe, hogy esetleg nekünk is ennyire vissza kell jönni. Búcsút veszünk egymástól, sétálunk tovább a széles szekérúton, majd annak a nyugati irányú folytatásán. Talán nem is szükséges leírni, a köd kitartóan lebeg körülöttünk. Hirtelen nagyobb társaság érkezik szemből, némán baktatnak, csöndesen köszönnek, majd baktatnak tovább. Lépéseik hangját sokáig visszhangozza a pára. Követjük a hegygerinc vonalát, kiérünk egy nagyobb tisztásra, elvésznek a nyomok a sárban, kivágott fákat rendeztek magas kupacokba, a gallyak, kisebb ágak szanaszét szóródva beterítik a területet. Érzésre egyenesen átvágunk a réten, az ötlet jónak bizonyul, a nyomok folytatódnak: megérkezünk a Meszes-hegy peremére. Még oldalgunk egy kicsit észak felé, enyhe emelkedővel a füves gerincen, amikor megpillantjuk az ellenőrzőpont fényeit. Megkínálnak kindercsokival, megállunk egy kicsit a tábortűz mellett, körülnéznénk, de csak a felhő látszik, amiben vagyunk. A pontőrök (az itneren: Levi, Lőrinc) éppen kezdik ecsetelni, hogy amúgy innen milyen szép a kilátás, amikor, mintegy varázsütésre, egyszerűen megszűnik a köd. Nincs szél, nem történik semmi különös, először csak megjelennek a csillagok az égen, majd a körülöttünk lévő hegyek körvonalai rajzolódnak ki feketén a fehérrel pettyezett ég alatt, végül a közelebbi falvak fényei bukkannak elő a messzeségben. Fantasztikus látvány, az ott tartózkodók állát úgy kell felvakarni a földről. Megtárgyaljuk Ilona-lak irányát, amikor egy fénypont villan fel a mélységen túli első hegyről: arra visz a mi utunk is.
Visszasétálunk a fakitermelős rétre, ahol halvány nyomok vezetnek egyenesen az Ilona-lakot rejtő magaslat felé. Eleinte kényelmesen ereszkedünk, kikerülve a gallyakat, kidőlt vagy kidöntött fákat, majd hirtelen nagy mélység nyílik ki közvetlen előttünk, a sötétben elvész a lámpa gyönge fénye. Óvatosan, piciket lépkedve, fákat ölelve araszolunk. Félreállunk (ülünk) a magabiztosabb léptű túratársak elől, majd Repkény megindul a lejtőn, ahol végül a túrabot inkább hátráltat, mint segít. A fákba kapaszkodva végül leérünk a síkos lejtő aljába, ha nem csal emlékezetem, ez a Cseresznyés-völgy. Az előttünk álló meredély kicsit kényelmesebb fölfelé, mint az iménti volt lefelé, sietség nélkül, lépésről lépésre haladunk rajta, az út egyértelmű és viszonylag kényelmesen járható.Repkény szerint Ilona lakhatott volna kevésbé magasan is, hosszan tapossuk a latyakos hóréteget. Alacsony kerítést keresztez az ösvény, először az emelkedő alján, másodszor valamivel a teteje alatt, utóbbitól már nincs túl messze a hegytetőre emelt kunyhó. Az apró, fehér falú házikóban a kályha kellemes melege fogad, valamint a pont két őre (az itineren: Fanyűvő és Balu), akik teával kínálnak. Kerek repkény fémbögréje osztatlan sikert arat, kiülünk vele, ne foglaljuk odabent a helyet. Helyet szorítanak nekünk a padoknál, Repkény le is ül, én csak támasztom az asztalt, közben puskázok a társaság térképéről. Szóba elegyedünk, kitárgyaljuk a Budai-hegység térképkészítőinek a lelkivilágát – ne legyünk igazságtalanok, a legújabb kiadáson már rajta van ez a nyugati vidék is. Felajánlják, hogy mehetünk együtt, amíg vissza nem térünk a korlátozottabb látószögű térképek otthonába, mi azonban lassabbak vagyunk náluk, rövidesen le is maradunk. Az irányunk stabilan délkeleti, a terv szerint bele kell ütközni vagy a zöld négyszögbe, vagy a zöld sávba, onnan pedig megcélozni a Nagy-Kopasz oldalát.
Elhagyjuk az otthonos, gyertyafényes lakot, folyamatosan hullámzó, széles út vezet szinte nyílegyenesen. Néha, csak önmagam megnyugtatása érdekében ránézek az iránytűre, a korong lomhán fordul rá a bolygó mágneses erőterére. Az eredmény láttán bólintok, becsukom a szerkezetet, továbbcsúszkálunk a letaposott havon. Nagyobb fénycsoport közeledik szemből, feketébe öltözött futók robognak el, lámpáik fénye feltűnően egyszerre ugrál, mintha mindnyájan egy ritmusban lépnének. Széles út keresztezi a miénket, a zöld sávon járunk, az Ilona-laknál utat mutató trió éppen most tér rá egyenesen eddigi utunk folytatására, amelyet mi is követni szeretnénk.Repkény elvonul pár perc szünetre, közben egy túratárs úgy dönt, nem hagyja el a járt utat a járatlanért és inkább a zöld háromszög felől közelíti meg a következő hegyet. Ugyanakkor az érkező Szabó Elemér rutinosan, minden teketória nélkül átrobog egyenesen az elágazáson. Amikor Repkény visszatér, mi is követjük az egyenes utat. Ez eleinte erdőben vezet, egyre szélesedő csapáson, majd csillagsütötte tisztás sarkán bukkan fel. A látvány annyira elragadó, hogy innentől egy ideig lámpa nélkül sétálunk, majd megállunk, tartunk egy kis éji piknikezést, a zsömléket újításképpen energiaitallal öblítjük le. Ez nem feltétlen jó ötlet, ugyanis abszolút nem érzem sem pozitív, sem negatív hatását. Bámuljuk tovább a csillagoktól fényes eget, előttünk fenyegetőn tornyosul a Nagy-Kopasz fekete tömege, a hegy tetejére vékony sárga derengést fest a túlnani főváros közvilágításának fénye. Amikor visszakapcsolom a lámpát, hogy vessek egy pillantást a térképre, fényt látok felvillanni a hegy tömbjének északnyugati oldalán. Párszor villogunk egymásnak, nem tudom, ki lehet ott és miért, de szerintem eltájolta magát. Összeszedjük magunkat, elindulunk, végig a tisztás mentén, majd egyenesen be az erdőbe. Mellettünk kerítés, az ösvényen pedig rengeteg belógó ág. Némelyik egész hirtelen jön, kénytelen vagyok visszakapcsolni a lámpát, nem az én testmagasságomra tervezték ezt az utat. Lassan felcsúszkálunk, az emelkedő, mintha soha nem akarna véget érni, egyre laposodva, de folytatódik. Nagy sokára megérkezünk a tető alá a zöld háromszögre, itt jobbra fordulunk és kihagyjuk a Nagy-Kopasz csúcsát, ugyanis kicsit megszorultunk idővel az eddigi sétálós tempó miatt. Az út itt csúszósabb és latyakosabb, mint idáig bárhol, műkorcsolyázókat megszégyenítő ugrásokat produkálunk felváltva. Elballagunk a Tarnai-pihenő mellett, az itiner abszolút korrekt leírása szerint tényleg látszik az ellenőrzőpont a Kis-Kopaszon. Továbbá mindenfelé lámpafények, ezt a hegyet sokan sokféle irányból közelítik meg. Nézelődés közben beletoccsanok egy pocsolyába, a cipőm eddigi viszonylagos komfortja hirtelen megszűnik, a lábam csendesen fázni kezd. Lekanyargunk az írásban meghatározott vízmosáshoz, ha nem lenne kitaposva már az ösvény, akkor sem lenne olyan nehéz megtalálni. Felkapaszkodunk, fákat kerülgetünk, kibukkanva a nyílt oldalra sűrűn visszanézünk. A távolban a Széchenyi-hegytől a János-hegyig húzódó vonulat zárja a láthatárt, alatta Budakeszi fényei vibrálnak. A pontőrök (itineren:Merse és barátai) Túró Rudi jellegű csokival kínálnak, amíg elmajszoljuk, nagyobb társaság érkezik egészen valószínűtlen irányból. Repkény elemet cserél a lámpában, a fényképezőgép elemeit kell felhasználni az elcsoffadt akksijaim helyett, ennek egyenes folyománya, hogy innentől nincs több fotónk a túráról.
Elbúcsúzunk a pont szalonnát sütögető őreitől, majd ott, ahol jöttünk, visszatérünk a jelzésre, visszamászunk a Tarnai-pihenőn át a piros háromszög elágazásáig. A Fekete-hegy következik és egy újabb tanulságos kis szösszenet az itiner olvasásának hasznos mivoltáról. A piros háromszöggel egyidőben ugyanis egy újonnan festett zöld kereszt jelzés is indul, amely egészen a Budakeszi határában álló mammutfenyőkig vezet. A leírás világosan és egyértelműen megmondja, hogy a Fekete-hegy eme jelzés mentén is megközelíthető. Amit mi ennek ellenére teszünk: követjük a Szarvas-árok felé a nyomokat és a széles erdei utat. Ahol ez a széles út éles kanyart vesz, ott elindulunk az árok irányában, ám az általunk követett csapás egyre nagyobb hóba visz, míg végül arra a következtetésre jutunk, hogy rossz utat választottunk. Visszasétálunk, találkozunk még pár túratárssal, majd végül egészen az erdészeti útig visszasétálunk. Legutóbb is erre jöttem, feltételezésem szerint most is biztos lesznek páran, akik a Szarvas-árkon keresztül, meredeken le, majd fel közelítik meg a pontot. Elkanyargunk egy ideig, a szomszédos hegygerincen fel-felvillanó lámpafények kissé elbizonytalanítanak. Lehet, mégis arra kellett volna menni? – teszem fel a költői kérdést, de már nem megyünk vissza. Repkény észreveszi a letérést ott, ahol az előttünk haladó lábnyompárok gazdái letértek és ott, ahol a kerítésnek lennie kéne. Fától fáig haladva, mint a Meszes-hegyről, ledöcögünk esés nélkül a Szarvas-árok aljába. Előttünk, szembe, szinte függőleges völgyfal emelkedik, sötéten és zordan, néhol a kerítés maradványai villannak ki a hóból. Négykézláb, gyökerekbe és fatörzsekbe kapaszkodva vonszoljuk magunkat, mire kiérünk az árokban futó gyenge földútra. Néha megcsúszom, néha Repkény csúszik meg. A kerítés maradéka és a viszonylag stabil drótok néha segítenek ott is, ahol nincsenek éppen fák a közelben, a vékony fém a tenyerembe vág, rántáskor surrogó hangot ad, de stabilan tart. Nem számolom, hányszor esek hasra a kapaszkodás közben, tíz felett elvesztem a fonalat. A nyomok ismeretlen kitaposói (talán yoyo-ék?) előttünk viszont egészen ésszerű utat taposott felfelé. Mászunk a végtelen falon, néha visszanézek, szédít a sötét mélység, amelyből csak néhány fatörzsre világít halványan a lámpafény. Szemben a Fekete-hegyek talányosan sötétlenek vissza, nem sokan választják ezt az irányt. Nem csoda. Végre, szelídül az emelkedő, kényelmesebben lehet továbbsétálni, lámpák fénye tűnik át a bozóton, átvergődünk, kiérünk a Fekete-hegy ellenőrzőpontra. Itt sütivel kínálnak a sátorral felszerelt pontőrök (itineren:Eszter és Tamás), sőt, egy előre nyomtatott egyesületi tanmesét is kapunk arról, hogy néha süketnek kell lenni. Egy társaság arról kezd beszélgetni, hogy ők a Kis-Kopasz felé a Szarvas-árkon keresztül szeretnének eljutni, megpróbáljuk lebeszélni őket erről a tervről. Itt összetalálkozunk pesza91, Koppány és Ábris triójával, innentől Nagykovácsi széléig nagyjából együtt túrázunk.
Új irányt veszünk, nem térünk vissza a piros háromszögre, amit én amúgy tettem volna, hanem Adyligetet célozzuk meg, jól járható, széles szekérúton. Az eddigiekhez képest ez valóságos álomszakasz: nem kell figyelni a pocsolyákra, nem emelkedik az út meredeken, egyszerűen csak ballagunk kelet felé. Pesza91-gyel megvitatjuk az internetes képtárak dilemmáját, miszerint amikor valamelyikre az ember már feltöltött egy csomó albumnyi képet és úgy tűnik, minden rendben van, akkor általában az a rendszer tönkremegy. Amikor már kezdenénk beleunni a folyamatos keleti trappolásba, akkor hirtelen egy kis telepre bukkanunk az erdő mélyén, ha jól sejtem, ez Juliannamajor. Kitrappolunk egy műútra, cserkészparkot hagyunk el úgy, hogy nem is tudtam, hogy egyáltalán beléptünk. Hiába, a Budai-hegységben nem mozgok valami otthonosan. Kerek repkény egy régi cserkésztalálkozó tájékozódási versenyén tapasztalt élményeit meséli, közben becsatlakozik mellénk a piros sáv. Nem követjük sokáig, inkább Buda határán folytatjuk a sétát, néhány behavazott határkő mellett. Megérkezünk Adyligetre, útirányunkat az utcanév iránti szimpátiánk dönti el, majd keresztezzük a Nagykovácsi felé vezető országutat és megcélozzuk a Hosszú-erdő-hegyet. Ebből az irányból érezhetően könnyebb feljutni, mint a múltkor már kipróbált csúszós gerincúton. Mielőtt a Rézsű utca elérné a lokális maximumát, egy parkolónál balra betérünk az erdőbe és iránytű után követjük a hegy lankás gerincét, amíg bele nem futunk egy széles csapásba. Kioldalgunk a bánya peremére, óvatosan körülnézünk, a völgyben már Remeteszőlős kezdődik, az utcai lámpák sejtelmes fénycsomókat festenek a lassan felszálló ködben. Megérkezünk az ellenőrzőpontra, itt a pontőrök (itineren: Bence és barátai) váratlanul teával kínálnak. Ez nagyon jólesik. Elmondják, hogy sokan érkeztek a nehezebb úton, ennek ellenére egyöntetűleg a kerülő mellett maradunk. Visszakanyargunk a Rézsű utca felé, ahol a csúszós ösvények miatt nem is térünk már rá a burkolt útra, eloldalgunk a kerítés mentén a Remete-szurdok felé.
A távolban a Még Távolabbi Csúcsok tornyosulnak, a Vihar-hegy és társaik, továbbá a Hármashatár-hegy, a Kecske-hegy, köztük és közöttünk Máriaremete és Pesthidegkút lakónegyede húzódik, a közvilágítás sakktáblaszerűen hálózza be az előttünk terülő feketeséget. Az éjszakai enyhébb hőmérséklet újra fagypont alá csökken, ezzel még csúszósabbá válik az ereszkedő ösvény. Egy nagy ugrással lehuppanunk a Remete-szurdokba, koromsötét van, az öt lámpa fénye ötféleképpen hasít bele. Végigballagunk a szurdokon, a patak vízállása viszonylag alacsony, a két parton nehezebb megmaradni a síkos lejtőn, mint a gázló kövein. Az emelkedő a Remete-hegyre viszont a vártnál nehezebben megy, a helybenjárás a legjobb szó arra, amit néhány helyen művelek. Pedig van nálam túrabot és elég sűrűn sorakoznak a fák ahhoz, hogy ne lehessen panaszom. A kaptató felső, sziklás szakaszán már könnyebb stabil lépést találni a lábunknak, végül a hegyfokon megtaláljuk a bónusz ellenőrzőpontot. Nyerünk egy órát és szükség is van rá, enélkül most a szintidőn kívül beérkezők táborát növelnénk. Pesza91 pecsétel sorra mindnyájónknak a hangulatos, karácsonyfaizzókkal kivilágított ellenőrzőhelyen, majd sétálunk tovább, megcélozva a Kéktúra és a K+ elágazását. Itt tartunk egy pár perces gondolkodást, majd Ábris javaslatára követjük az egyenesen a fák közé betérő csapást. A Kálvária-dombra a múltkor sem volt egyszerű eljutni, most sem az, bár a hóban legalább lehet követni mások nyomait. Sárga villogó vezeti elő az ellenőrzőpontot, ahol a pontőrök (itineren: Mária és Imre) személyében a Bakonyi Mikulás rendezőségét köszönthetjük nagy lelkesedéssel. Kapunk is pár szem tejkaramellát.
Visszafelé indulunk el, mivel a bánya miatt nem lehet egyenesen leereszkedni Budaliget északi végére. Némi bozótharcot követően rálelünk a kék keresztre, amelyen szánkóval vagy síléccel egyszerűbb lenne közlekedni, de kocogva is sikerül. Rátérünk a Koppány vezér utcáról a Zerind vezér utcára, amely végül kivezet újra Budapestről, bele a hajnali, ködös erdőbe. A pára lassan, de határozottan lecsapódik, majd ráfagy az útburkolatra, néha meglepődök az általam produkált megcsúszásokon. Keresztezzük a sárga sáv vonalát, Kerek repkénnyelfolyamatosan számoljuk a szintidő maradékát és folyamatosan arra a következtetésre jutunk, hogy az bizony nagyon kevés. Ráadásul egyre fogy. Beballagunk Solymárra, itt már újra ugyanaz a sűrű, tejfölszerű köd ül a tájon, mint a túra elején. Solymáron belül is a Vendel-dűlő területére érkezünk, amelyet hosszanti irányban átszelve gyorsan el is hagyunk. A térkép ezúttal nem szépítette és nem is csúfította a valóságot, amikor széles szekérutat ígért, amely átvezet egyenesen a zöld jelzésre: valóban széles szekérútról van szó, ez kezdetben enyhén emelkedik, majd erősen lejt, nyilván azért, hogy minél többet lehessen fölfelé kapaszkodni majd a zöld sávon. Néhány szerpentinszerű kanyarral végül lecsusszanunk a jelzett útra, alig egy kilométerre a Felsbergtől. Meglepetésemre két lámpa fénye imbolyog szemből a ködben, túrázók kérdezik, hogy messze van-e még a pont. Már messze van – mondom, de ez a poén nem túl szerencsés hajnal négy körül. Visszafordulnak, majd simán megtalálják a Felsberget, amikor mi Kerek repkénnyel éppen elsétálni készülünk mellette. Felballagunk a rövidke ösvényen, a két pontőr (itineren: János, Bálint) a bélyegzés mellett itt gumicukorral kínál, kétszer is. Nyamm.
Mivel az idő fogytán van, Repkénnyel nem maradunk fent megvitatni a megfelelő utat lefelé, hanem egyszerűen ott, ahol jöttünk, visszasétálunk a zöld sávra. Előrelépek, hogy siessünk, de benézek valami elágazást és a Zsíroshegyi turistaház romja helyett valami egész másik utcán érkezünk meg Nagykovácsira, még egy tábla is áll egy kerítésen, miszerint Nagykovácsi már csak 2,5 km a zöld sávon. Már csak azt nem értem, hogy hol kereszteztük a kék és a sárga sávok közös szakaszát… Rejtély. Végül egy szimpatikus elágazásban jobbra, azaz észak felé visszatérünk a három jelzés közös szakaszára. Repkénnyel kilépünk, a lecsapódott párától síkos járdán letrappolunk, végig a nyaralók közötti telepen, majd bezárjuk a kört a piros sávnál. Itt kocogásra váltunk, rákanyarodunk a főútra, végül tíz óra és negyvennégy perc elteltével térünk vissza a Plébániára. A rendezők nagyon kedvesek, megkapjuk a díjazást, valamint egy tányér instant levest, sőt, egy nagy bögre forralt bort is tölthetünk. Még rengeteg ismerőst látni itt: DJ_Rushboy, Budai-H.G., R.Gellért, Lestat1758 és még jópáran ücsörögnek a célban, mi odakint foglalunk helyet, mivel bent már eléggé szűkösnek bizonyul a tér. Elkanalazzuk a levest, majd elbúcsúzunk az ittlévőktől és újra felszállunk a kék buszra, majd a sárga villamosra, közben a Puszta télenre tartó Rushboy-jal beszélgetünk, amíg ő le nem száll. Nagyon köszönöm a túrát a rendezőknek, szerintem a Budai-hegység legizgalmasabb teljesítménytúráján járhattunk, az pedig külön kedves gesztus, hogy minden ponton megkínáltak valami aprósággal, vagy éppen nehezen felhurcolt vízből főzött teával. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, pesza91-nek és társainak, és természetesen gratulálok a teljesítőknek!
A villamos végállomásán leszállunk, körülnézünk. Már kivilágosodott, ronda, szürke köd lepte el a várost, amely azóta is tart. Mintha a csillagos, felhőtlen éjszaka csak egy álomkép lett volna…